Isten hozta az átkok világába! – szólhatna a köszöntés, már ha nem lenne a maga mivoltában ennyire nonszensz. Ebből az ősi korokból gyökerező és az idő labirintusán átgyűrűző világban a látogató talán olykor csak a fél szemét meri „megreszkírozni”, hiszen ez egy elvont, egy másik világ, noha tagadhatatlan kapcsolatai vannak a reális valósággal. És talán ezért is olyan félelmetes. A mágia birodalmában járunk, a terep ingoványos, nem találunk valós kapaszkodókat és azt gondolhatjuk, talán jobb lenne ezt a vidéket nagyívben elkerülni, hiszen tagadhatatlan, hogy már maga a téma is elátkozottnak tűnik. Nem gondolhatták ezt másképpen az okkult tudományok kutatói sem. Míg a föld titokzatos energiáiról, a szellemekről, a divinációról, a színekről, számokról, rezgésekről, boszorkányságról, a  kristályok és a piramisok hatalmáról, a woodoo-ról, a sátánizmusról, a vámpírizmusról, a démonológiáról, a halottidézésről, az asztrológiáról  szóló forrásmunkák megszámlálhatatlan sorokban tengenek túl az ezoterikus érdeklődésű emberek polcain, ennek a témakörnek a helyén egy betöltetlen űrt találunk csupán. Csak az átkok azok, amelyeknek nincs jelentős respektusuk, mintha a téma nem minősülne komoly elemzésre méltónak… Persze, igaz, az átkok gondolata nemigen ébreszt kellemes képzeteket. Itt vannak rögtön a „hétköznapi” átkok. Pedig nézzük a dolgot reálisan, vajon hányan eveznek át úgy az élet tengerén, hogy valamit vagy valakit el ne átkoznának? Nem nagy dolgok ezek, bizonyára meg sem fontoljuk a dolgot komolyan, csak úgy „kicsúszik a szánkon”. Lazán odavetjük őket egy hirtelen felindultság hevében, pedig csupán egy későn befutó vonat, lekésett repülőjárat, rossz idő, beragadt lift, hűtlen, csapodár szerető bosszant fel bennünket.  A dolog megtörténik újra és újra az idők során, pedig talán még csak nem is hiszünk igazán mechanizmusának eredményességében. Az igazi, komoly, nagyszabású átok rohanó, „civilizált” világunkban ugyanolyan ritkaságszámba megy, akár az ima, vagy az áldás erejébe vetett rendíthetetlen hit. Ha ugyanis valaki például nyíltan beismeri, hogy hisz a rontás hatalmában, eleve vállalja, hogy kinevetik, vagy akár gúnyt űznek belőle. Ha dühösen kiabáló ellenségünk elvonja figyelmünket és kocsinkat a falnak vezetjük, aligha jutunk arra a következtetésre, hogy az illető a fekete mágia beavatott főpapja és elátkozott bennünket. Egyébként, ha ez még igaz is lenne – ki tudná bizonyítani? Nincs az a bíróság, amely elfogadná, hogy a balesetet egy átok idézte elő! A civilizáció mai fokán nemigen hiszünk többé már az átkok hatékonyságában, legfeljebb ha szóba kerül, óvatosan egyféle lélektani hatást tulajdonítunk neki. Elismerjük, ha valaki hisz az átokban és a sámán „rászegezi a csontot”, akkor az illető valóban meghalhat, különösen, ha körülötte mindenki úgy viselkedik, mintha máris halott ember lenne. A bizalmatlanság tulajdonképpen egyféle fegyver a kezünkben: ha nem hiszünk valamiben, azzal ugyanis tulajdonképpen megfosztjuk hatalmától, és mivel az átok gyűlöletből és rosszindulatból táplálkozik, kézenfekvő, hogy a legegyszerűbb védekezés tagadni a rosszindulat hatalmát. Ezzel csak egy apró, bár jelentős logikai probléma van: nevezetesen, hogy a következetesség megkívánja ez esetben, hogy az áldás és az ima hatalmát is tagadjuk, mivel - bár ellenkező vektorral – szintén a mágikus akarat tudatos kivetítésén alapszanak. Az átok és az áldás olyan láthatatlan vezérlőerők, melyek esetében a tudatos szándék nem mérhető, így végzetes vagy jótékony hatásukat egyaránt nehéz bizonyítani vagy cáfolni.  Mindegyik esetben az emberi szellem a mozgatórugó – bár egyes nézetek szerint meghatározhatatlan „felső erők” is támogatóan közrejátszanak. Bár a viselkedés-lélektan legnagyobb tudorai megpróbálták tagadni e tényezők létét, nyilvánvaló, hogy ezt csak azért tehették, mert dolgozik bennük a szellem, ugyanaz a szellem. amellyel pontosan a szellem létezését próbálják cáfolni. Nézzük, mi is valójában az átok? A fogalom ősi angolszász kifejezésformája a „cruisen” annyit tesz: valakire bajt vagy bántást hozni. A tézis szerint az átok - akár kimondják, akár leírják - azt célozza, hogy valakire szenvedést vagy halált hozzon, büntesse valamilyen tilalom megszegéséért vagy veszélyt jövendöljön (beteljesítő jóslat) bizonyos gaztettek elkövetőinek. Az átoknak ez a változata gyakran az igazságtalan bánásmódot elszenvedők végső menedéke. Szegények sújtják vele a hatalommal rendelkezőket, mert hisznek valamilyen egyetemes erkölcsi világrendben. A bűnre bűnhődés vár (a karma törvénye) még akkor is, ha ez csak nemzedékekkel később következik be (pl. megátkozlak „hetedíziglen”). Skóciában és Angliában az ilyen fajta átkokat számos történelmileg igazolható esetek bizonyítják. A tiltó átkok arra irányulnak, hogy a következményektől való félelem felkeltésével megakadályozzanak bizonyos cselekedeteket, illetve történéseket. Pl.: „Foszd ki a fáraók sírját, és elpusztulsz, „Érintsd meg a király fejét, és véged”, „Szegj meg egy pápai bullát, és egyházi átok sújt”, „Egyél disznóhúst és légy átkozott”, „Feküdj össze fűvel-fával, és juss pokolra”, stb...  Ez a fajta taburendszer elsősorban nem mágikus, hanem sokkal inkább társadalmi jellegű, még akkor is, ha a természetfölötti hatalmak megidézésével válik hangsúlyossá. Arra a hitre van alapozva, hogy a megjósolt bűnhődés az Isteni törvény közreműködésével valósul majd meg. Az átok elmormolható titokban vagy kikiáltható a nyilvánosság előtt, sötét tekintet és a megátkozottakra szegezett ujj formájában, elhangozhat szóban, vagy megfogalmazható írásban, rábízható valamilyen, az áldozatnak küldött tárgyra, de foganatosítható mágikus szertartás keretében is (az áldozat képmásának elégetése vagy átszúrása által). Az ilyen képmások többnyire fából faragott vagy viaszból gyúrt bábuk, melyekbe elrejtették az áldozat hajszálait, köpetét, vagy levágott körmének darabkát, stb… tehát a lényeg, hogy „belőle”, a lényéből legyen egy darab. Az is elegendő, ha hét egymást követő napon hét-hét percre meggyújtunk hét fekete gyertyát az áldozat fényképe előtt (New Orlansi átok) Az átok olyan mágikus cselekmény, amely a rosszakarat képzeletbeli kivetítésén alapul. Ősidőktől hozzátartozik a papok és a varázslók pszichológiai fegyvertárához, bár többnyire csak akkor hatékony, ha az áldozat tud róla és/vagy hisz benne. A megátkozott személy akkor pusztul bele, ha feladja a reményt, és nem veszi fel a küzdelmet. A tudatalattin elhatalmasodó rettegés szétroncsolja a tudatot, különösen akkor, ha a szóban forgó személynek ráadásul még a lelkiismerete is rossz. Vannak esetek, amikor az átok nem kötődik meghatározott személyekhez, hanem bárkire lesújt, aki valamilyen megbabonázott helyszínnel vagy tárggyal kapcsolatba kerül, vagy valamilyen rontással sújtott családba születik le. Számos eset ismert, például megbabonázott házakról, kocsikról, hajókról, amelyek a velük kapcsolatba kerülőkre balszerencsét és pusztulást hoznak. Ezek a beszámolók cáfolhatatlanok – kivéve persze, ha az ember azért tagadja őket, mert nincs kedve a kellemetlen valósággal szembenézni. Ami – önmagában is egyfajta átok…

Történelmünk során a hívek tömege számtalan védekezési  formát ismert az átkok és rontások ellen: bűvös amuletteket, varázsigéket vagy éppen olyan módszereket, amely révén az átok visszaszáll arra, aki elindította. Felmerül a kérdés, mindez csupán szemfényvesztés lenne? Széles körben elterjedt ősi meggyőződés szerint a szellem uralkodik az anyagon, és segítő vagy ártó hatalmát rejtett törvények szerint gyakorolja. Az emberiség ősidők óta mágikus álomvilágban él, és ennek a világképnek csupán a legújabb korban üzent hadat az egzakt tudományos racionalizmus, amely a „valóság”-nak csak az érzékileg megfigyelt és materialista természetű ok-okozatiság mércéjének megfelelően meghatározott történéseket és tanokat hajlandó elfogadni.  De vajon maga a tudomány mennyire racionális? Az ortodox tudományos dogmatizmus felett ma is ott lebeg a fausti átok: hiába gondolja, hogy minden mágikus „szégyenfolttól” megszabadult, maga is tudományellenesként átkoz ki bizonyos kutatási területeket, és „misztikus”-nak bélyegzi meg azokat, akik e tabuvá nyilvánított területre bemerészkednek. Ha egy tudós arra a meggyőződésre talál jutni, hogy pl. az asztrológia mégsem szájtépő ostobaság, jobban jár, ha befogja a száját – még akkor is, ha nem szokása kitámasztott létra alatt sétálgatni. A „primitív” mágikus hitrendszerekről értekező antropológus kínosan vigyáz, hogy kellően hűvös és távolságtaró tudományos nyelvezetet használjon, még akkor is, ha közben szűk baráti környezetében elmeséli, hogy Ausztráliában a szemeláttára halt meg egy ember, akit csonttal megbabonáztak, vagy New Yorkban még ma is halnak meg rontással halálra rémített emberek. Sok ilyen átok és tabu az első látásra merő képtelenségnek látszik. A nyugat-afrikai „Ho” papok pl. halálbüntetés terhe mellett nem vághattak hajat, mert hitük szerint istenük a hajukban lakozik. Vagy amikor a Fidzsi szigeteken élő namosik főnöke hajat akart vágatni, előbb meg kellett ennie egy embert, különben a bibliai Sámsonhoz hasonlóan hajával együtt a férfiasságát is elveszítette volna. Továbbá a japán mikádót nem érhette annál nagyobb szégyen, mint ha a lába akárcsak súrolta a földet, és egyik asztrológiai fővilágosító sem érhette a fejét. Képtelenség? Pedig mindez hatalmának korlátozását szolgálta. Sehová nem mehetett kísérő nélkül, semmit sem végezhetett egyedül. A főpapok és a királyok túl fontosak- egyben túl veszélyesek voltak a társadalom számára ahhoz, hogy korlátlan szabadságot élvezhessenek. Ezért kerítették őket körbe tabukkal és emiatt sújtotta őket átok, ha a fenti tabukat megszegték. És közben misztifikálták őket, a mágikus elemek is szerephez jutottak. Ha ezek a személyek vétettek rituális kötelességeik ellen, az átok az egész országot sújtotta. Aszály, tömeghalál, csecsemővész, ellenséges rátörés formájában. Ország és király, akár a korai asztrológiai   felfogás formájában egynek számított. És mi vajon mentesek vagyunk-e az efféle „babonák”-tól? Valyon pl. az angol királyi ház ellen véget nem érő már-már rituális médiahadjárat hátterében nem-e az a széles körben elterjedt nézet lapul-e, hogy a királyi család által képviselt múlt halott, és az országon magán is átok ül – a munkanélküliség, a bűnözés, a bizonytalan jövő-érzet átka? Vajon hányan tűnődtünk el a hatvanas években a Kennedy családot súlytó átkon, még ha ez az átok talán nem is volt más, mint a család gigantikus méretű becsvágya? Elvégre az átok a szellemből ered és a szellem által valósul meg… Vagy mégsem így lenne? Vajon hogyan éli meg Salman Rushdie, az író az iráni ayatollahok által rámért fatwát, amelynek értelmében bármelyik igazhitű „törvényesen” meggyilkolhatja? Az ősi tabuk csak fokozatosan dőlnek le, és mihelyt az ősi fellegvár leomlott és a régi hiedelmeket diadalmasan elégették a máglyán, az új hódítók hamarosan új átkokat eszelnek ki, új okokat találnak mások kiközösítésére. Ez a folyamat szerves része a nyagati világ „number one” átkának, mely „eredendő bűn” vagy „a bűnbeesés” néven a zsidó-keresztény pszichológia alapköve. E hatalmas erejű hit tan értelmében mindnyájunkat végzetes átok sújt azóta, hogy Jehova kiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból, amiért a Jó és a Gonosz Tudásának fájáról leették a jelképes almát. Csupán az öntudatra ébredésük volt a bűnük… Szent Pál és más tanítók értelmezése szerint elátkozottak vagyunk pusztán már azáltal, hogy létezünk és gondolkodunk, hogy bensőnkben harc dúl értelem, ösztön és érzelem között, de legfőképpen azáltal, hogy szexuálisan vezérelt lények vagyunk. Az egyház szerint az átok, amelyet az ellene tiltakozók fejére ősidőktől fogva előszeretettel idézi Isten haragját, örök érvényű, melyet csupán a Krisztus általi megváltás oldhat fel. Így alakult ki az a gondolkodásmód, amely még a tudományos forradalom viszonyai között sem zárta ki a patriarchátus diadalát és a nők ellen indított boszorkányvadászatot. Az átkok nem merülnek ki az egyeseket megcélzó rontásban, hanem ugyanúgy fellelhetők a kollektív rettegés és paranoia évszázadokon át tartó állapotában is. Az egész Európát hatalmában tartó középkori boszorkányhisztéria pontosan ilyenfajta átok volt. Kollektív téboly, amelyből még alig nőttünk ki, ha ugyan kinövünk valaha is egyáltalán. Az évezredváltás korszaka aztán  igazán a progromok és üldözések, a tömegmészárlások és az atomfegyverek kora volt, átoksújtotta század, amelynek garázdasága méreteiben túlszárnyalja még Dzsingisz kán vagy az inkvizíció szörnyűségeit is. Minthogy mindnyájunkat – félúton angyal és állat között – ellentmondásos természetünk átka sújt, nem csoda, hogy az átkokról nem beszélünk szívesen. A távolkeletiek átkok helyett karmát emlegetnek, mely szerint minden tettünk, sőt minden gondolatunk visszavonhatatlan következményekkel jár, és tetteink következményei elől soha nem menekülhetünk, különösen ha nem is számoltunk velük. A tudatosság hiánya – ez az igazi átok. Az átkokról és a rontásról szóló történetek – még ha nem tudunk vagy nem is akarunk hinni bennük – az emberi természetre derítenek fényt, világossá válik általuk, miben hittek évezredek óta az emberek, mielőtt még elszégyellték volna magukat és letagadták volna, hogy bármiben is hisznek…

Az átoktól való rettegés ugyanúgy szedi áldozatait Ausztrália isten hátamögötti vidékein, Haitin vagy Dahomeyben, mint New Orleansban, San Franciscóban vagy akár Londonban. A világ legkülönbözőbb tájain számtalan férfi és nő hal bele a félelembe. Még ha hihetetlenül hangzik is így elsőre az állítás, tény, hogy New York Bronx és Harlem negyedének bódéiban denevérvért és temetőben gyűjtött port árulnak A voodoo neves kutatja, az arkansasi Little Rockban működő Kenneth M. Golden professzor több olyan –orvosilag megmagyarázhatatlan - halálesetről számol be, amelyet rontás idézett elő. Egy nőbetegen, aki visszautasította egy voodoo nő leszbikus közeledését, csillapíthatatlan görcsök lettek úrrá, egy fekete férfi pedig – akit saját felesége babonázott meg -  két hét intenzív kórházi kezelés után szívroham áldozata lett, holott a boncolási jegyzőkönyv szerint olyan egészséges volt, mint a makk. Mellesleg a nő két korábbi férje is orvosilag megállapíthatatlan okból halálozott el. Egy amerikai sátánista egyház vezetőjét megintejúvolta az egyik vezető TV riportere, és arról faggatta, hogy mutatnak-e be emberáldozatokat a sátánisták. A riport alanyának válasza: „hogy úgy mondjam, igen – de csak közvetve. Átokkal és rontással semmisítjük meg azokat, akik ártani akarnak nekünk…”. A San Francisco Examiner 1993 május 2-án megjelent számában cikk jelent meg a következő szalagcímmel: AZ ORVOSOK EGYRE TÖBBET TUDNAK AZ ÁTOKRÓL. A cikkben az ismeretterjesztő rovat munkatársa, Keay Davidson elmondja, hogy az ázsiai, közép- és délamerikai betegekkel foglalkozó orvosok már nem nevetnek, ha azt hallják: páciensük betegségét rontás okozta. Tudják, hogy ha gúnyolódnának, az illető nyomban valamelyik hivatásos kuruzslóhoz fordulna. A dolgok odáig jutottak, hogy David Walters, a virginiai egyetem pszichiátere arról számolt be, hogy egyes orvosok már ilyen szavakkal adják át a gyógyszert a betegeknek: „ha beveszi ezeket a tablettákat, érvénytelenné válik az átok, és maga nevet a végén!”Los Altos egyik háziorvosához, Dr. Carlos Inocentóhoz gyakran fordulnak a szülők azzal a panasszal, hogy beteg gyermeküket szemmel verték meg. Ilyenkor a doktor először megsimogatja a gyermek fejét - mert a tradíció szerint ez enyhíti a szemmel verés hatását – és csak utána írja fel a szükséges gyógyszert. Az átokban és a rontásban azonban nem csupán a harmadik világból érkezett bevándorlók hisznek. A Kaliforniai Orvosok Egyesületének San Diegó-i elnöke szerint „az Appalach hegységben nagy számban élnek olyan emberek, akik a betegségeket efféle hajmeresztő okokra vezetik vissza.  Szerintem egyes protestáns szekták fehér bőrű, angolszász tagjai kvázi ugyanolyan babonákban hisznek, mint bármelyik eldugott mexikói falu lakosai”. Az átok akkor is igen hatékony, ha az áldozat fatalizmusa és a szülői neheztelés egymást erősítve működteti. Finis P. Ernestet, Oklahoma City egyik éjszakai mulatójának ötvenhárom éves tulajdonosát 1960 januárjában félig eszméletlenül szállították be a veteránok kórházába, ahol asztmával kezelték. Fél év alatt hatszor került vissza, görcsök és rohamok kínozták, ám az orvosok nyomát sem lelték semmilyen szervi betegségnek. Miután ismételten felépült, anyja lakására ment, de két nap múlva a mentőben hörögve kapkodott levegőért, mint aki a végét járja. Bár a rohamot túlélte, mély depresszióba zuhant. Kimenőt kapott meglátogatni az anyját, ezt azonban ismét csúnya visszaesés követte. Ekkor döbbentek rá az orvosok, miről is van szó, és azzal a feltétellel bocsátották csak el a kórházból, ha többé soha nem érintkezik az anyjával. A férfi ennek ellenére augusztus 23-án délután hatkor felhívta az anyját. Amikor fél hét után öt perccel rátaláltak, már fuldoklott, hét óra előtt öt perccel pedig halott volt. Közvetlen orvosát, Dr. James P. Mathist úgy feldúlta az eset, hogy nyomozásba kezdett, és kiderítette: Ernest apja elhagyta a családját, és a tizenéves fiú lett a „férfi a háznál”. Harmincéves koráig két alkalommal nősült meg, mindkétszer anyja akarata ellenére, és mindkét házassága gyors válással végződött. Harmincegy éves korában cégtársi viszonyra lépett az anyjával, mely során virágzó éjszakai mulatót nyitottak. Pár évvel később megismerkedett egy tanárnővel, akit feleségül vett, ezúttal az anyja  jóváhagyásával 15 éven át békében éltek, addig, amíg Ernest Josephinnel egyetértésben elhatározta, hogy eladja a mulatót, melyre igen kedvező ajánlatot kapott. „Ha ezt meg mered tenni, borzalmas baj ér – fenyegette meg dühében az anyja. Két nap múlva Ernest megkapta az első asztmarohamot – de az üzlettől nem állt el. „Majd meglátod, mi történik veled” – rikoltozta az anyja. A férfi pedig elkezdte járni a kórházakat. A görcsök, a rohamok, és az orvosok tehetetlensége meggyőzte arról, hogy anyja nem hazudott. Az utolsó időszakokban az anyai prófécia maradéktalanul és szisztematikusan teljesült. Az utolsó telefonbeszélgetéskor Ernest minden bátorságát összeszedve közölte anyjával, hogya mulató vételárát új vállalkozásba fogja fektetni, melyből azonban anyját már ki fogja hagyni. Az anya azzal tette le a kagylót –meséli Josephine – hogy emlékeztette a fiát a várható végzetes következményekre, Ernest pedig egy órán belül halálát lelte, anyja ígérete szerint. Dr. Matthis nem tehetett mást, minthogy a woodoo halál egy különösen kifinomult változataként könyvelte el az esetet. Emlékeztetőül: Hugh Rodes a XVI. sz-i Angliában írta: „Reszkess tennen szüleid átkától! Súlyos kő az a melleden.”…

A halálos jóslat beteljesülésének egyik legfurcsább esete Norvégiában történt, és gyilkossági per lett beló1e. 1934. augusztus 8-án a hankói fjordban úsz­káló gazdag és tekintélyes Dahl bíró vízbe fulladt. Ezután kiderült, hogy négy hónappal korábban leánya, az Oslóban élő Ingeborg Köbler állítólag transzban megjósolta a haláleset helyét, időpont­ját és körülményeit. A családban nem ez volt az első tragédia. Inge­borgnak mint médiumnak titokzatos képességei azután jentkeztek, hogy Ludvig nevű fivére víz­be fúlt. Ot évvel később másik fivére, Ragnar is meghalt. Az apa úgy érezte, leánya fontos üzene­tet tartogat az emberiség számára, és annyi pénzt költött tehetsége kifejlesztésére, hogy a gyászoló család fülig eladósodott. Dahlné, aki a fredrikstadti városi tanács pénztárosa volt, szorult helyzetében még sikkasztásra is vetemedett.

Ingeborg a szeánszokon először mély álomba merült, majd átlépett a transz éber szakaszába. "Ludvig" üzenetei egy felfüggesztett és ceruzával ellátott írótáblán jelentek meg; a halott a szeánsz résztvevői által kiválasztott könyvekbó1 olvasott fel egyes sorokat. Ingeborg leveleket is írt a halottak nevében az ő kézírásukkal, néha egyszerre kettőt is, egyiket a jobb, másikat a bal kezével.

A "túloldalról" érkező üzenetek kódolva voltak; az ábécé minden betűjének egy-egy szám felelt meg. Ingeborg, aki tudatos állapotában nem ismer­te a kódot, a transz alvó szakaszában üzenetté át­alakítható számsorokat mormolt. Egy végzetes napon az üzenet a bíró halálának helyét, időpont­ját és módját tudatta a családdal és a bíróval ma­gával. A nyomozás során kiderült, hogy DahI fel­tétlen hittel, de nyugodtan fogadta az üzenetet, amelyró1 Ingeborgnak sem ő, sem más nem tett említést.

Egy meleg augusztusi napon, amikor lányával együtt sétált a hankói tengerparton, DahI bíró el­határozta, hogy úszik egyet. Ingeborg kinn maradt a néptelen parton. Egyetlen lélek sem volt a kö­zelben. A bíró sokáig úszott, majd egyszer csak gör­csöt kapott. Ingeborg - állítása szerint - utána­ úszott, utolérte és partra vonszolta, majd miután nem sikerült felélesztenie, segítségért sietett, de mire többekkel együtt visszaért, DahI bíró már halott volt.

Úgy tetszett: a bíró, csak számára ismeretes ok­ból, tudatosan úszott a megjövendölt halálba. A do­log alighanem ennyiben is maradt volna, ha a saj­tó nem szerez tudomást az esetrő1. Ingeborgot le­tartóztatták, és öt hónapot töltött vizsgálati fogság­ban; elvégre, ha a család el is volt adósodva, most hozzájuthattak a bíró hatvanezer koronás életbiz­tosításához. A nőt végül felmentették azzal az in­dokkal, hogy hipnotikus álmában nem tudhatott az üzenetről, amelyet később sem közölt vele sen­ki. A családot sújtó tragédiasorozat azonban így sem ért véget: Ingeborg anyja nemsokára öngyil­kos lett.

„Áldás vagy átok: tessék választani!” cÍmű könyvében Derek Prince hét olyan gyanús állapotot sorol fel, amely átokkal függhet össze:

1. Szellemi és/vagy érzelmi összeomlás;

2. Ismétlődő vagy krónikus betegség;

3. Meddőség vagy rokon jellegű női panaszok;

4. Házasfelek vagy családtagok közötti szakítás;

5. Állandó anyagi gondok;

6. Balesetekre való hajlam;

7. Családon belüli sorozatos öngyilkosságok, il­letve természetellenes vagy korai halálesetek.

A szerző, mellesleg egy keresztény szekta igehirdetője, megjegyzi, hogy ez a lista nagyjá­ból megfelel annak, amelyet Mózes V. könyvének 28. fejezete. állít fel "átok fenyegetése" címszó alatt, és a mágikus üzelmek elszánt ellenségeként hangoztatja: az átkot, akár más mondja ki az ember fejére, akár az áldozat maga idézi magára, csak a Krisztusba vetett feltétlen és önkéntes hit által lehet feloldani.