3 FEJEZET
2005.07.01. 13:13
Az indigó gyerekek nevelése
3.1. Indigó gyerekek nevelése és irányítása
Tanfolyamaimon és praxisomban gyakran találkozom olyan szülőkkel,
akiknek nehézségeik vannak gyermekükkel. Sokszor hatalmas frusztrációt
és bűntudatot érzek a szülők, különösen az anyák részéről. Néha
kétségeik vannak és nem tudják, mit tehetnének még meg, hogy
kézben tarthassák gyermekük nevelését, mivel minden irányból olyan
megjegyzéseket hallanak, mint például: „Nem tudod jobban nevelni a
gyermekedet?", „Még arra sem vagy képes, hogy megnyugtasd a gyereket?
, „Még arra sem tudsz odafigyelni, hogy megcsinálja a házi feladatát?",
„Nem tudja elmagyarázni a gyerekének, mennyire fontos az
iskola?", „A gyereke az egész óvodás csoportot összezavarja..." és így
tovább és így tovább. El lehet képzelni, hogyan reagálnak az ilyen támadásokra
a szülők. Frusztrálják őket, megkeserítik az életüket. Azok
a nevelők, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem önmaguk középpontjában
élnek, az „új korszak gyermekeinek" nevelése során állandóan
eljutnak saját határaikig. A gyerekek már nem reagálnak a tekintélyre
pusztán a tekintély miatt.
El kell ismernem, hogy nincs könnyű dolguk azoknak a szülőknek,
akiknek indigó gyereke születik. A gyermekek folyamatosan szembesítik
őket saját hiányosságaikkal és érzelmi gátjaikkal. Tulajdonképpen
csak egyetlen esélyük van a harmonikus család kialakítására, mégpedig,
ha vállalják, hogy megváltoznak. Úgy tűnik nekem, hogy egy újfajta
szülőszerepre kell rátalálni, hogy az új gyerekek gyerekek lehessenek,
és mégis elismerjük valódi benső nagyságukat. Az önsegítő csoportokban
és a terápiákon a szülők megtanulhatják, hogyan kezeljék a
helyzeteket és hogyan fejlődhetnek ők maguk is. Önmagunk megtapasztalása
nélkül nehéznek tűnik elfogulatlanul önmagunk és a gyerekek
elé állni, és tisztánlátást, struktúrát vinni a családba.
Az indigó gyerekek egyik feladata az, hogy segítsenek nekünk
olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek a feltétlen szeretetre, őszinteségre,
elfogadásra, nyíltságra és örömre épülnek. Olyan kapcsolatokat,
amelyekre szívünk mélyén vágyunk. Talán Önöknek is van egy gyerekük,
akit sohasem értettek meg igazán? Egy gyerek, aki mindent jobban
tud és a „nem"-et tanulta meg legelőször kimondani? Vagy egy
olyan gyerekük, aki hihetetlenül kedves és finom, mégsem illik bele a
társadalmi normába. Feltétel nélkül szeretni egyáltalán nem olyan egyszerű,
és minden esetben megkívánja a szülők nevelési kompetenciájának
fejlődését, valamint a tudat tágulását, vagyis hogy másképp lássuk
a dolgokat. Az indigó gyerekek segíteni fognak a világnak növekedni,
és bátorságot adnak, hogy megszabaduljunk az elavult dolgoktól
és vállaljuk az újat. A megújulás és az együttműködés a jövő kulcsfogalmai.
A következő kérdések merülnek fel:
• Hogyan nevelhetünk és irányíthatunk úgy egy indigó gyereket,
hogy átadja nekünk belső bölcsességét és szeretetének ajándékát?
Hogyan élvezhetjük egyszerűen létezését?
• Mit tehetünk, hogy a gyermek úgy nőhessen fel, ne legyen túl
sok konfliktusa a környezetével?
• Hogyan küzdhetjük le a paranormális és a hiány szindrómái
gyerekekkel szembeni előítéleteinket és hogyan tekinthetjük pozitívnak
ezeket?
• Hogyan segítsük és irányítsuk gyermekeinket, hogy túléljenek a
világban, és az iskolákban, addig amíg fiatal felnőttként majd
útjukra indulhatnak és megtalálhatják életük irányát? Sok indi
gó gyerek depressziós. Az indigók jellegzetes mondata: „Jaj
anya, ha tudtam volna, nem jövök ide a földre."
• Miképp „élik túl" a szülők, hogy a gyerekeknek nincs szükségül
a hagyományos értelemben vett szülőkre?
• Hogyan tanuljuk meg, hogy a gyerekeket ne saját magunk kivetülésének
tekintsük, és hogyan engedjük kialakítani saját személyiségüket?
Végül pedig a véleményem szerint legfontosabb pozitív és negatív viselkedésmódokat
és esetleges következményeiket ismertetem. A pozitív
oldalakat szembeállítom az olyan negatív „zavarokkal", mint a különböző
hiány- és részleges teljesítmény gyengeségek. Eközben mindig
szem előtt kell tartanunk, hogy ezek a gyerekek csak most kezdenek
nagy számban a világra jönni. Még nem sok dolgot tudunk róluk.
Sehol sem találtam olyan tudományos vagy viselkedéskutatási eredményeket,
amelyeket felhasználhattam volna a könyvemben. Ezzel
szemben nagyon sok tanulságos beszámolóval találkoztam pedagógusok,
terapeuták, tanácsadók és nevelők tapasztalatairól, akik világszerte
ezekkel a gyerekekkel dolgoznak. Ők az új korszak úttörői, ahogy
az korábban a pszichiátria és pszichológia előfutáraival is történt.
Adatokat keresve fokozatosan elkezdi az ember észrevenni az
egyes információk közötti összefüggéseket. Eddig legalábbis úgy tűnik,
hogy a nevelés témája sok országban egyenesen tabutéma, amely
szembeállítja egymással a modernebb, kezdeményezőbb nézeteket
vallókat a konzervatív csoportokkal. Ha a tanítás történetét tanulmányozzuk,
a nevelés nagy koponyáinak tanításait és elméleteit az elmúlt
évszázadokból, akkor azt fedezhetjük fel, hogy a világ már több mint
270 éve arról vitázik, hogyan lehet elérni a kívánt változtatásokat a tanítási
rendszerben. Azonban nem sok dolog változott az idő múlásával.
Megítélésem szerint az indigó gyerekek rá fognak kényszeríteni bennünket
egy új irányra. Megmutatják majd nekünk, hogyan tudunk önmagunkkal
és velük harmóniában éli; hogyan alakíthatjuk át úgy a családot,
hogy a szülők és gyerekek is elegendő helyet kapjanak; hogyan
léphetünk újra spontán módon kapcsolatba igaz önvalónkkal, és hogyan
lehet újra része a család életének az öröm és a szórakozás.
65
Mi segíthet nekünk alkalmazkodni az új kihíváshoz?
Elég egyértelmű, hogy az indigó gyerekeket csak a szeretet nyelve érdekli.
Mi segíthetne nekünk a velük való bánásmódban? Hogyan segíthetünk
gyermekeinknek kifejleszteni pozitív késztetéseiket? Hogyan
tudjuk megakadályozni, hogy jó szándékú, de korlátozott nevelésünk
miatt ne kelljen megtagadniuk személyiségüket? Az egyik fontos viselkedésmód
a feltétel nélküli elfogadás, amely korlátlan „igen"-t jelent
mindenféle „ha" és „de" nélkül. Az elfogadás önmagában tiszta
szeretet! További értékes segítségek az én-üzenetekkel való kommunikáció
és a „konfliktusmegoldás vereség nélkül" módszer. Ha ezenkívül
azt is megtanuljuk, hogy világos határokat szabjunk, és tiszta fegyelmet
tartsunk be, amely sok szabadságot enged a gyereknek saját tapasztalatok
szerzésére, akkor feltételezhetjük, hogy jó úton járunk.
ELFOGADÁS
Általában azt mondhatjuk, hogy a teljes elfogadás (akceptálás) az
egyik legfontosabb és leghatékonyabb út a jó szülő-gyermek kapcsolathoz.
Thomas Gordon „Familien-Konferenz" („Családi konferencia")
című könyvében ezt nagyon meggyőzően mutatja be. Tanúsíthat
az ember a vele szemben állóval valódi, mélyreható elfogadást? Segíthet
neki valóban? Feltétel nélküli elfogadása lehetővé teszi a másik
embernek, hogy növekedjen, kibontakozzon, és pozitív irányba változzon.
Utat mutat neki, hogy megtanulja megoldani a problémáit,
hogy pszichológiailag egészséges legyen, hogy hatékonyabbá, és alkotóbbá
váljon.
Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, amely egy apró kis
magnak lehetővé teszi, hogy kibontakozzon belőle az a csodálatos virág,
amely benne rejlett. Ez a talaj, az elfogadás, lehetővé teszi a gyermeknek,
hogy megvalósítsa a benne rejlő lehetőségeket. Megdöbben
tő látni, hogy a gyerekek sokszor vadidegen embereket a bizalmukba
fogadnak. Mindent elmesélnek nekik és a szülők egészen meglepőd
nek, ha később a történeteket hallják. A gyermek csupán úgy érezte, el
fogadják és ez biztonságot adott neki. Mindazt, amit mondani akart, e
is mesélhette volna. Sokszor előfordul ilyen helyzetekben, hogy titkokat,
vagy még el nem mesélt történeteket mondanak el.
Sok szülő azt hiszi, hogy a gyermek teljes elfogadása akadályozza a
pozitív fejlődést. A szülők a gyerekek nevelésében messzemenően a
nem-elfogadás nyelvére hagyatkoznak, és azt hiszik, ez a legjobb út,
hogy a gyereknek segítsenek. Hasonlítsuk az elfogadást még egyszer a
talaj példájához, amely ezt a kis magot hivatott táplálni. Azt vehetjük
észre, hogy a nem-elfogadás esetén a talaj gazdag ítéletekben, értékelésben,
kritikában, kinyilatkoztatásokban, moralizálásban, figyelmeztetésekben
és parancsolgatásban. Ezekre az üzenetekre a gyerekek általában
visszahúzódással reagálnak. Az indigó gyerekek még érzékenyebben
reagálnak erre, néha szinte allergiás tüneteket produkálnak. „Királyok és
királynőkként" nehezen boldogulnak azzal a ténnyel, hogy valaki nem
feltétlen szeretettel és őszinteséggel fordul hozzájuk. Hamar megtanulják,
hogy sokkal kényelmesebb, érzéseiket, gondolataikat és gondjaikat
megtartani maguknak. Az elfogadás nyelve azonban felolvasztja őket.
Lehetővé teszi, hogy részesei legyünk érzéseiknek és problémáiknak.
A passzív elfogadás azonban nem elegendő. A gyerekek nem érzik
magukat ebben a tekintetben biztonságban, amíg a nevelő valamilyen
aktív módon nem jelzi. Fontos, hogy szóban és tettel eljuttassuk hozzájuk
elfogadásunk üzenetét.
Az elfogadást a következő módokon mutathatjuk ki:
• Szavak nélküli elfogadás: Az elfogadást jelezhetjük szavak nélkül,
például a testbeszéddel, gesztusokkal, arckifejezéssel vagy
más viselkedésmódokkal.
• Nem-beleavatkozás: Azzal, ha nem avatkoznak közbe, szintén
azt fejezik ki a szülők, hogy elfogadják a gyermek tettét. Beleavatkozás
lenne például zavarni a gyereket, ellenőrizni, a szobájába
küldeni vagy megóvni a hibáktól.
• Passzív meghallgatás: Ez odafigyelő meghallgatást jelent, ami
alatt folyamatosan jelezzük a gyereknek, hogy figyelünk, például
,.á, igen", „hallgatlak", „hm" reakciókkal.
• Szavakban kifejezeti elfogadás: A beszélgetésben közöljük a
gyerekkel, hogy rendben van, amit gondol és tesz.
• Aktív meghallgatás: Az aktív meghallgatás során kommunikációs
folyamat alakul ki, amelyben a beszélő és a hallgató nyitottak
egymás felé és odafigyelnek a másikra. A hallgató az üzenet
megismétlésével jelzi vissza megértését. Így kiküszöbölhetik a
félreértéseket. Sokszor egyidejűleg több üzenetet küldünk, és
így félreértések adódhatnak. Thomas Gordon azt írja: „Az aktív
meghallgatásnál tehát a hallgató megpróbálja megérteni, hogy,
mit érez a beszélő, vagy mi az üzenetének mondanivalója. Erre
válaszul saját szavaival (kód) megfogalmazza megértését és
visszaküldi a beszélőnek megerősítésképp. A hallgató nem küld
saját üzeneteket - például ítéletet, véleményt, tanácsot, érveket,
elemzést vagy kérdést. Csak azt jelzi vissza, hogy érzése szerint
mit jelentett a beszélő üzenete- nem többet és nem kevesebbet.'
Sok terapeuta és tanácsadó azért olyan sikeres, mert ismeri és tudja alkalmazni
az elfogadás nyelvét. A szülők is megtanulhatják megmutat
ni gyermeküknek szavakkal és érzésekkel, hogy elfogadják őt. Ha ez
sikerül nekik, akkor tényleg egy értékes segítségnek jutottak birtokába
és meglepő eredményeket érhetnek el. Nagyban befolyásolhatják,
hogy a gyermek mennyire képes szabadon megélni és kimutatni az érzéseit.
Rajtuk múlik, hogy az általuk meghatározott határokhoz és
struktúrákhoz tartják-e magukat.
Az elfogadás sokféle hatása közül egy sem olyan fontos, mint
gyermek belső érzése, hogy szeretik őt. Mert egy embert elfogadn
„úgy ahogy van", a szeretet igazi jele. Ha azt érezzük, elfogadnak, azt
jelenti, hogy azt érezzük, szeretnek. Természetesen az lenne a kívána
tos, hogy minden emberrel és gyerekkel így bánjunk. De az indig
gyerekek valóban meg is követelik tőlünk, hogy úgy fogadjuk el őket
ahogy vannak. Tudatában vannak nagyságuknak és fontosságuknak.
Elvárják tőlünk annak a bizonyítékát, hogy ezt mi is érzékeljük és elfogadjuk!
Ha egy indigó gyerek tudja, hogy a szülei feltétel nélkül elfogadják,
az megadja neki a lehető legjobb alapot a fejlődéséhez
A szeretet vezeti, és azt szeretné, fogadjuk el, hogy ö vezessen bennünket.
Az indigó gyerekeknek tulajdonképpen nincs szüksége szülőkre,
hagyományos értelemben. Amit mindenképp igényel, az a szeretet, a
szeretetteljes irányítás, és a tisztán átlátható struktúrák. Ebben rejlik a
szülők új feladata.
ÉN-ÜZENETEK
Nagyon fontosnak tűnik számomra, hogy kapcsolatainkban jobban
megtanuljuk megérteni én-üzeneteinket. Annyira hozzászoktunk, hogy
a te-üzeneteket használjuk, hogy fel sem tűnik, mi mindent „pakolunk
bele" a te-üzenetekbe. Az én-üzenetek lehetővé teszik, hogy az ember
mindig önmagánál és érzéseinél, vagy gondolatainál maradjon. A teüzenetek
többnyire valamilyen kellemetlen kijelentést, általánosítást
vagy bűntudatkeltést tartalmaznak és nagyrészt nem annak az embernek
az érzékelését küldi el nekünk, aki beszél. Az én-üzenetek használata
lehetővé teszi, hogy semlegesítsük a nézeteltéréseket. Szülőként
jogunk van a saját gondolatainkhoz, érzéseinkhez és én-formában kifejezhetjük
ezeket az érzéseket, anélkül, hogy a gyereket vádolnánk.
Egy példa: én-üzenettel azt mondhatja az anya: „Megbántva érzem
magam, ha ilyesmit teszel" A te-üzenettel azt mondaná: „Fájdalmat
okozol nekem, bántasz engem." A gyermek számára hatalmas különbség
van a két üzenet között. Az én-üzenettel azt közli vele az anya,
hogy mit érez épp, és mi jellemző rá ebben a pillanatban, a te-üzenettel
ezzel szemben ráfog valamit a gyerekre, amit egészen biztosan nem
szándékosan okozott.*
A te-üzenettel kezdődő beszélgetések többnyire vitával végződnek
|