Átkokkal nemcsak egyes emberek élnek; olykor bizonyos a társadalom gondolkodását félelemkel­téssel és kínzással irányító szervezetek sötét, gyű­lölködő, paranoiás tudatállapotából hajtanak ki. A Domonkos-rendi inkvizíció már jóval a szovjet NKVD vagy a náci SS létrejötte előtt is értette a módját, hogyan csikarjon ki rettegő áldozataiból hamis vallomásokat - Jézus Krisztusnak, a szere­tet istenének nevében.

Az egyház már a kezdet kezdetétől élt az átok és a terror eszközeivel, de ezer évbe tellett, amíg ke­belén belül elhatalmasodott az a gyilkos középko­ri fanatizmus, amelynek során kathárokat, temp­lomosokat, valamint ismeretlen nők ezreit (és jó néhány férfit) kínoztak meg és küldtek máglyára eretnekség vagy boszorkányság vádjával.

Szent Pál elátkozottnak, az isteni kegyelembó1 számkivetettnek nyilvánította a hamis tanok hir­detőit és azokat, "akik nem szeretik Krisztust"; ám az egyház csak attól fogva élhetett hatalmával, ­hogy a kereszténység Róma államvallása lett. Kr. u. 312-ben, egy döntő jelentőségű ütközet előtt Konstantin császár és "egész hada" keresztet pillantott meg a nappali égbolton, a következő fel­irattal: "E jelben győzni fogsz!" Amint arról a csá­szár Eusebius püspöknek beszámolt, aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában; másnap pedig Kons­tantin elrendelte, hogy minden katonája fessen keresztet a pajzsára. A kereszténység tehát hivata­los tanná vált, és a püspökök jogot szereztek rá, hogy a legkülönfélébb bűnökért bárkit átokkal sújt­sanak. Megátkoztak császárokat, megátkoztak gaz­dagot és szegényt. A szegények - egyéb lehetősé­gek híján - elátkozták az egész világot, vagy pedig új vallások hívévé szegődtek, amelyeket aztán az egyház vagy a császár sürgősen kiátkozott és eret­nekségnek nyilvánított.

Az egyház hatalma lassan, de megállíthatatla­nul növekedett.

Kr. u. 545-ben Justinianus bizánci császár enge­délyt kért Rómától, hogy a monofizita pártot eret­nekké nyilvánítsa. Vigilius pápa, aki kétszáz font aranyért vásárolta magas tisztségét, megtagadta az ediktum aláírását. A császár katonái ekkor betör­tek a Szent Péter-templomba, ahol a pápa elrejtő­zött, és a szakállánál fogva akarták kiráncigálni az oltár alól. Vigilius olyan erővel kapaszkodott az oltár lábába, hogy az kis híján rászakadt. Ezután meghívták Konstantinápolyba, sértetlenséget ígér­ve neki, megérkezése után azonban foglyul ejtet­ték. 553-ban Justinianus zsinatot hívott össze, a fogoly pápa azonban nem volt hajlandó ezen meg­jelenni. A zsinat elítélte az eretnekséget, és átkot mondott mindenkire, aki az eretnek tant vallotta. Ekkor Vigilius végre beadta a derekát, és nyilvá­nosan meggyónta tévedését, Justinianus pedig sza­badon engedte, de a szerencsétlen ember Rómába visszatérőben útközben meghalt.

Évszázadok teltek el, amíg a római egyház mai formája és tekintélye kialakult. A papi nőt1enséget csak 1074-ben rendelte el VII. Gergely pápa: a már házas papoknak átok terhe alatt el kellett taszí­taniuk feleségüket. Nagy volt a felháborodás, de Gergely keresztülvitte akaratát, és a tilalom mind­máig fennáll. Nem csoda, hogy Gergely pápáért nem rajongott a papság; a szent Római Birodalom polgárai viszont IV. Henrik császár ellen lázong­tak, és a pápához fordultak segítségért. Amikor Gergelyt Rómában megtámadták, elrabolták és megsebesítették, a polgárok a merénylőkre támad­tak, akik viszont Henrikhez menekültek. A vesze­delmes páros mérkőzés következő állomásaként Gergely, mint az egyház feje, Rómába rendelte Henriket, a császár viszont zsinatot hívott össze Wormsba, hogy kiátkozza és megfossza címétó1 a pápát. Gergely volt a gyorsabb: Henrik ott állt átok­tól sújtva és trónfosztottan. 1077 januárjában az­tán Henrik megalázva, bűneit bánva járult a pápa canossai várába, ahol három napon át kellett me­zítláb, rongyos ruhában várakoznia a szabadban, mígnem a pápa színe elé kerülhetett. Később ugyan visszanyerte hatalmát, de a kocka el volt vetve: császárok és pápák ezután évszázadokon át hadakoztak. A brixeni zsinaton, ahol VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, Gergelyt mágusnak és halottidézőnek bélyegezték; szám­űzöttként halt meg 1085-ben.

Egy feljegyzés szerint Gergely pápa egy ízben csak a lateráni templomba érve vette észre, hogy a villájában felejtette varázskönyvét. Elküldte érte két szolgáját, szörnyűséges átkokkal fenyegetve őket arra az esetre, ha ki mernék nyitni. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult: a szolgák nemcsak kinyitották a könyvet, de hangosan kezdték olvas­ni a varázsigéket, mire több démon jelent meg.

Engedelmeskedünk parancsotoknak - mond­ták -, de ha csúfot űztök belőlünk, végzünk vele­tek! A rémült szolgák felszólították az ördögö­ket, döntsék le az előttük lévő falat - és így is tör­tént. Nem tudni, Gergely értesült-e az esetről, de ha igen, akkor bizonyára élt egy másik, neki tulaj­donított képességgel: villámot rázott ki köpenye ujjából, és agyonsújtotta a két oktondit.

Nem ő volt azonban az egyetlen mágus a pápák sorá­ban; két elődje, XX. János és VI. Gergely ugyan­csak lelkesen gyakorolta magát azokban a bűvös fortélyokban, amelyek vádjával az egyház később annyi embert küldött máglyára. A pápai mágusok közül a legnevezetesebb Gerbert, alias II. Szilvesz­ter volt, tudós ember, aki megtanult arabul is; ő vezette be Európában az arab számokat. Azt be­szélték, a pápaságért cserébe eladta lelkét az ör­dögnek, és hasonlóan a tizenharmadik században élt Albertus Magnushoz és Roger Baconhöz, réz­ból olyan fejet mintázott, amely minden kérdésre válaszolt, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. Különös, de az 1307 -ben letartóztatott templomosokat is azzal vádolták, hogy egy titok­zatos fejet imádnak.

II. Szilveszter egyik utóda, IX. Benedek, akit ti­zenkét évesen választottak pápává, állítólag föld­hözragadtabb célokra használta a mágiát. Varázs­igéivel elérte, hogy a megbabonázott római höl­gyek csapatostól vonuljanak utána az erdőkbe és a hegyek közé.

1095-ben két pápa viaskodott a hatalomért, és egyikük, II. Orbán megszervezte az első keresztes hadjáratot a Szentföld visszahódítására. Orbán pápa saját fölényét akarta erősíteni, de az általa elindított pusztító gépezet két teljes évszázadon át működött. Az első keresztes hadjárat idején ala­kult meg a templomos lovagok rendje. Kétszáz évvel később egy pápa és egy király esküdött össze a rend szétzúzására, s ezzel olyan átkot idéztek a fejükre, amely mindkettőjüket elpusztította.

Ha a péntek ahónap tizenharmadik napjára esik, az köztudottan szerencsétlenséget jelent. A tizen­hármas szám rossz híre érthető; az ősidőkben összefüggött a pogány női és holdmítoszokkal. E mítoszokat az első egyházatyák kiirtották, de a kényelmetlen tizenhármas számmal nem bol­dogultak. Krisztus és a tizenkét apostol, a bíró és a tizenkét esküdt tizenhárman vannak, mint ahogy téves a mi tizenkét hónapból álló évünk is: egy-egy évre nem tizenkét, hanem tizenhárom (13 x 28=364) holdciklus jut. A tizenhármas szám éppoly baljóslatú, mint ha valaki összetöri a tük­röt, vagy álló létra alatt megy el. Nem véletlen, hogy jó néhány mai felhőkarcolóban nincs tizen­harmadik emelet. A péntek megbélyegzése viszont kevésbé érthető, elvégre a hétfő, amely számos európai nyelven holdnapot jelent (lásd az angol Monday-Moondayt, a német Montag-Mondtagot, a francia és olasz lunedit), jobban összecsengene a tizenhármas borzongató felhangjával.

A választás, meglehet, egy borzalmas bűnténnyel függ össze. 1307. október 13-án, egy pénteki nap hajnalán Szép Fülöp francia király katonái országszerte rátörtek a templomosok rendházaira. Az akciót több hóna­pon át készítették elő. A szeptember 14-én kiadott letartóztatási parancsot szétküldték mindenhová az illetékes királyi tisztviselőknek, külön listán mellékelve a vádpontokat, amelyekre nézve a lovagokból kínzással kell kicsikarni a beismerő val­lomást.

S hogy mindez miért történt? Csak azért, mert Fülöp csődbe jutott. Előző évben már kiűzte a zsi­dókat, hogy rátehesse kezét a vagyonukra; most a templomosok aranyára fájt a foga.

A rajtaütés azonban csak úgy lehetett sikeres, ha az áldozatokat meglepetésként éri. Bár a templo­mosokat 1291-ben, Akkó eleste után kiűzték a Szentföldró1, még mindig félelmetes erőt képvisel­tek. Saját hajóhaduk volt, királyok bankügyleteit intézték, maguk szedték be az őket megillető tize­det, és csak a pápának tartoztak felelősséggel. Gaz­dagok voltak, erőszakosak és pökhendiek - nem csoda, hogy irigység, félelem és gyűlölet övezte őket. A keresztes hadjáratok korszakában sebez­hetetlenek voltak, de ez a korszak véget ért, és el­lenségeik - a Domonkos-rendiek, a vetélytárs is­potályos lovagok és a Fülöp-szerű gyakorlatias el­mék - lecsaptak a kedvező alkalomra. Fülöp tisz­tában volt vele, hogy a rend vagyonának megka­parintását csak akkor igazolhatja, ha az egyház baj­nokaként lép fel, és olyan galád összeesküvést tár a világ elé, hogy a legbátrabbak is belesápadjanak. A templomosokat tehát először a démonok cinko­saivá kellett bélyegezni, hogy aztán megsemmisít­hessék őket. Fülöp a francia származású pápa, V. Kelemen beleegyezésével létrehozta a főinkvizíto­ri hivatalt a maga Domonkos-rendi gyóntatója, Guillaume Imbert számára, és kiadta a parancsot hű emberének: teremtse meg a törvényesség lát­szatát a rend kiirtásához.

Imbert-bert nem is kellett csalódnia. A főinkvi­zítor kisütötte, hogy a templomosokat Krisztus megtagadásával, a kereszt meggyalázásával, a mise kiforgatásával, bálványimádással (ez volt az a bi­zonyos fej, továbbá rituális gyilkossággal, szemé­remsértő csókolózással, szodómiával és (akár a kathárokat meg a boszorkányokat) bűvös kötél viselésével vádolják. Egyenesen úgy okoskodott minél vaskosabb a hazugság, annál jobb.

E misztikus harcosok rendjének eredete és valódi célja éppolyan homályos, mint a sors, amely 1307 után osztályrészükül jutott. A legendák ködébe vesző történetet udvari cselszövényekről, elásott kincsről, a frigyládával és a Szent Grállal való kap­csolatról szóló részletek tarkítják. A sötét és látvá­nyos titkok sorozatát tetőzik be azok az iszonya­tos kínzások, amelyeknek a francia templomoso­kat 1307-ben alávetették, és végül az a nagyszabá­sú átok, amelyet Jacques de Molay, a rend utolsó nagymestere harsogott Fülöp királyra és Kelemen pápára, mialatt 1314 márciusában, a Szajna egyik szigetén lassú tűzön pörkölődött.

Krisztus és a Salamoni Templom Szegény Lovag­jainak Rendjét a feljegyzések szerint 1118-ban ala­pította Jeruzsálemben Hugues de Payens cham­pagne-i lovag és nyolc társa, arra kérve I. Baldvint, Jeruzsálem királyát, hogy ismerje el a rendet, amely az utak biztonságának megőrzésére és a zarándo­kok megoltalmazására alakult. Baldvin a palotájá­ban adott nekik szállást, a palota pedig állítólag Salamon templomának alapjain épült; innen eredt a "templomos" elnevezés.

A lovagok erkölcsi tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és kezdetben valóban olyan szegények voltak, hogy kötelességük telje­sítése közben osztozniok kellett a lovakon. 1128-­ban maga Clairvaux-i Bernát, a dinamikus új cisz­tercita rend feje fogalmazta meg szabályzatukat, amelyben a gazdagokat a rend támogatására, a bűnösöket pedig a rendhez való csatlakozásra buz­dította. A templomosok szívesen láttak soraikban gyilkosokat, tolvajokat, házasságtörőket, sőt eret­nekeket is, feltéve, ha vállalták a szigorú szabályo­kat, és a véres halál állandó kockázatát. Hála Ber­nát meggyőző erejének, 1130-ban Hugues de Payens már háromszáz lovaggal tért vissza Euró­pába. Ömlött hozzájuk a pénz - és vele a hatalom.

1139-ben II. Ince pápa elrendelte, hogy csak neki tartozzanak felelősséggel. Ekkoriban építtette át Suger Saint-Denis-i apát a maga Párizs melletti templomát az új, csúcsíves stí1usban, amely később a "gótikus" nevet kapta. Egyes források szerint az új építészetet a templomosok hozták magukkal Pa­lesztinából. Már ekkoriban is azt suttogták, hogy a zarándokok oltalmazásának leple alatt okkult te­vékenységeket űznek, és nem állnak távol az eret­nekségtó1 és a nemi kicsapongásoktól.

A rend tanítása valóban szokatlan volt, ám a zord szabályzat aligha kedvezett a kicsapongásoknak. A lovagoknak nem lehetett saját könyvtáruk, pén­zük vagy egyéb tulajdonuk. Elöljáróiknak a követ­kezményektó1 függetlenül feltétlen engedelmesség­gel tartoztak. Soha nem adhatták meg magukat, és vissza is csak legalább háromszoros túlerő elől vo­nulhattak. Bajbarsz kipcsák szultán 1270-ben elfog­lalta szafedi várukat, és egyetlen éjszakát adott ne­kik: vagy áttérnek az iszlám hitére vagy meghalnak. Parancsnokuk utasítására a halált választották. Bajbarsz ekkor elevenen megnyúzatta előttük a pa­rancsnokot, de őket nem lehetett megtántorítani. A lovagok tisztaságuk jeléül fehér köpenyt vi­seltek, rajta vörös, nyolcágú kereszttel. Ugyancsak a tisztaságot jelképezte a birkabőr öv is. 1307-ben aztán kínzóik ebben az övben a sátáni eretnekség bizonyítékát látták.

A XIII. század elején véres hadjárat indult a provence-i kathárok (a "tiszták") ellen, és a temp­lomosok is gyanúba keveredtek.

A kathárok hittek a reinkarnációban, a jó és rossz egymást kiegészítő voltában, Jahvét pedig hamis istennek tartották. Az efféle tanokat az egyház immár- ezer év óta üldözte. 1208-ra a kathár hit mégis olyan népszerűvé vált, hogy a korrupt ka­tolikus egyház jogosan tartott tőle: végképp kiűzik Provence-ból. A legszigorúbb rendszabályokhoz kellett folyamodni. III. Ince pápa engedélyezte a támadást, sőt meghirdette a kathárok elleni keresztes hadjáratot. Az északabbra élő franciák lelkesen fogadták a felhívást. Amikor Béziers ostrománál a katonák azt mondták, nem tudják megkülönböz­tetni a védők között a katolikusokat a kathároktól, a ciszterci rendfőnök azt felelte: "Öljétek meg va­lamennyiüket; Isten majd megtalálja az övéit."

Így a déli tartományt harmincéves háborúsko­dás során porig rombolták, és közben a kegyetle­nül kegyes spanyol, Dominic Guzman (a domini­kánus rend megalapítója) kezdeményezésére lét­rejött az inkvizíció is, az eretnekség kiirtása céljá­ból. 1244-re minden elcsitult. Számos kathár a máglya helyett, amelyen sokszor akár kétszáz ál­dozatot égettek meg egyszerre, inkább a templo­mosoknál keresett menedéket.

És hatvanhárom évvel késó'bb, 1307. október 13-án, pénteken Franciaországi Fülöp lecsapott a rendre.

A lovagok, az új nagymester - Jacques de Molay kormányzása alatt - az utolsó percig biztonságban tudták magukat. Ki is merne kezet emelni a temp­lomosok rendjére?

Az elfogottak száma tisztázatlan. Franciaország­ban mintegy kétezer, egész Európában négyezer templomos élt, de maguk a lovagok csak a jéghegy csúcsát jelentették. Fülöp hajnali rajtaütése, majd azt követően a pápai kiátkozás akár húszezer em­bert is közvetlenül érinthetett.

A legtöbben elmenekültek, sokan közülük Por­tugáliába és Skóciába. Hajóhaduk nyomtalanul el­tűnt La Rochelle kikötőjébó1; hírét sem hallották többé. A Ferencesek és Domonkos-rendiek minden­esetre azon nyomban elindították a maguk nagy­szabású propagandakampányát, Guillaume Imbert főinkvizítor pedig hozzálátott, hogy megtörje az elfogottakat. A bűzlő magánzárkákba csukott, mez­telenül a falhoz láncolt, halálra rémült emberekkel tudatták, hogy testvéreik már vallottak; ha követik a jó példát, megmenekülnek, ha nem, a hóhér vár rájuk - már amennyiben túlélik a kínzásokat. Ked­velt vallatási módszer volt, hogy a fogoly lábát be­olajozták, majd lassú tűz fölött addig sütögették, míg a csontok ki nem fordultak az ízületbó1. Volt, aki túlélte az iszonyatot. Egyikük, amikor kihallga­tásra támogatták, kezében szorongatta megfeketedett lábcsontjait; a kínzók emlékül nála hagyták. Voltak más módszerek is. Tüzes vassal pörköl­ték a fogoly testét, a nemi szervét is beleértve; izzó fogókkal szaggatták a húsát; hideg fogóval tépték le a körmöt, rántották ki a fogat, és szurkálták a véres, sajgó fogüreget; leleményes szerkezetekkel zúzták össze a láb, a boka és a térd csontjait. A makacskodókat két vallatás között úgynevezett oubliette-be zárták - ezek a szűk és alacsony cellák, amelyekben sem állni, sem lefeküdni nem lehe­tett, a szennycsatorna alatt helyezkedtek el.

A kínzások hatására sokan megőrültek, és a leg­többen beadták a derekukat. Az első párizsi kihall­gatások során százharmincnyolc fogolyból csak né­gyen tagadták valamennyi vádat (harminchatan belehaltak a kínzásokba). Két héttel a letartóztatás után harminckét templomos a nyilvánosság előtt is megerősítette beismerő vallomását. A száharminc­nyolcból csak hatan tagadták, hogy a rendbe belép­ve leköpték volna a feszületet, és ezzel követték vol­na a keresztre feszítés tanát tagadó kathárok példá­ját. A legtöbben elismerték az osculum ínfamét, a "gya­lázatos csókot", amellyel egymás száját, köldökét, hímvesszejét és ülepét ihlették. Hetvenen bevallot­ták, hogy szodómiára utasították őket, bár két-há­rom kivétellel mind tagadták, hogy meg is fogadták volna a parancsot. A Bahomet nevű titokzatos fejró1 vagy bálványról csak a vezetők tudtak, talán mert Fülöp eleve úgy rendelkezett, hogy erró1 csak a ve­zetőket kell kérdezni. Amikor aztán kibővítette a kérdezendők körét valamennyi fogolyra, kitűnt, hogy mind tudnak a dologról, csak éppen egytó1 egyig merőben más változatban adták elő, minthogy a szörnyű kínzások közepette bármilyen kérdésre rábólintottak. A rend kincstárnoka kijelentette: azt is bevallaná, hogy megölte az Istent, nehogy még egyszer ilyen fájdalmat kelljen elviselnie.

Kezdetben Jacques de Molay sem volt bátrabb; nyilvánosan megvallotta, hogy a rendet már rég­óta magához csábította a sátán. Csak hét év fogság után, a halál küszöbén szánta el magát, hogy meg­váltja lelke üdvösségét. Amikor az 1314. március 14-ére kitűzött máglyahalál előtt még egyszer meg­hurcolták, hogy a nyilvánosság előtt tegyen bi­zonyságot a rend bűnösségéró1, visszavonta min­den korábbi vallomását.

„Beismerem, hogy súlyos bűnt követtem el - ­mondta a Notre-Dame előtt összegyűlt főuraknak és főpapoknak. - De az a bűnöm, hogy hazudtam akkor, amikor elismertem a rend ellen felhozott utálatos vádakat... és azt mondtam, amit ellensé­geim hallani akartak, hogy elkerüljem a további irtózatos kínzásokat.”

Ezután három társával együtt sürgősen a Szaj­na egyik szigetére hurcolták, hogy lassú, irgalmat­lan halállal vesszenek el. A hóhéroknak megtiltot­ták, hogy a foglyokat a máglya meggyújtása előtt megfojtsák, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy a füst fojtsa meg őket idő előtt. A bárkákon zsúfoló­dó kíváncsiak előtt az áldozatok - amíg még hang­juk volt - világgá kiáltották a rend ártatlanságát, Jacques de Molay pedig az utolsó pillanatban tizenhárom íziglen megátkozta Fülöp királyt és csa­ládját, a királyt és V. Kelemen pápát pedig felszólí­totta: egy éven belül kövessék őt, hogy együtt vár­ják az Isten trónusa előtt az ítéletet.

Kelemen egy hónap múlva halott volt; novem­berben pedig Fülöpöt vitte el váratlanul és megmagyarázhatatlan módon a halál. Utódai idő előtt gyanús körülmények között pusztultak el, és dinasztiája hamarosan kihalt. A templomosok átka megfogant.