7 FEJEZET
2005.07.01. 13:17
7.1. Helytelen elvárások
Elfie Walther-Weissmann, egy 18 éves indigó lány édesanyja mesélte
a következőket:
„Nem úgy van, hogy az indigó gyerekek feltétlenül rendkívül intelligensek
és azonnal feltűnnek valamilyen kimagasló tehetséggel. Ha
van valamihez tehetségük, akkor azt egészen normálisnak és természetesnek
tekintik, és nem feltétlenül akarják megmérettetni magukat versenyeken
és trófeákat gyűjteni vele. Ha a szülők megpróbálják a gyerekeknek
ezt a tehetségét kihasználni, hogy saját becsvágyukat kielégítsék,
akkor a gyerekek általában védekeznek. Nagyon jó és természetes
érzésük van arról, hogy mi fakad saját motivációjukból, és mit
kényszerítenek rájuk kívülről. Ha nem saját örömükből vagy motivációjukból
tesznek valamit, akkor hamarosan védekezni kezdenek ellene,
és valamilyen módon megpróbálják kivonni magukat a nyomás
alól. Ha csak egy hobbyról van szó, mint például a zene vagy a síelés,
akkor nincs is nagy gond. Sokkal problémásabb, ha a gyerek például
az iskolát utasítja el, és minden motiválási kísérlet félresikerül. Az indigó
gyerekek általában rendkívül érzékenyek, könnyen sérülnek és
magabiztosságuk ellenére, amely más kiskoruktól kezdve megvan bennük,
fiatal korukban könnyen félénkké válhatnak, és azt érezhetik, hogy
elutasítják vagy elítélik őket. Ha az osztálytársak durván meglökik a
szünetben, az is elég ok lehet, hogy ne álljon szóba többé más gyerekekkel
sem. Vagy a tanárnő egyetlen megrovó megjegyzését, amely tulajdonképp
a becsvágyát akarta felébreszteni, olyan megalázónak
érezheti, hogy attól kezdve bezárkózik, és nem akarja, hogy bármi köze
is legyen a tanárnőhöz és az iskolához.
Az indigó gyerekek egyáltalán nem édes kis fénylények, akik örökké
tartó boldogságot és örömet hoznak, hanem sokszor rendkívül nehéz
kis lények tudnak lenni, akik minden lehetőséget megragadnak,
hogy teli torokból tiltakozzanak mivel nagyon fejlett az akaratuk. Felháborodva
vonulhat a szobájába és zárhatja be az ajtaját, ha az anyjának
más véleménye mer lenni, vagy esetleg valami miatt megszidja,
vagy esetleg még olyan követeléseket is állít, hogy takarítsa ki a szobáját
vagy csinálja meg a házi feladatát. Az indigó gyerekek sokszor
tekintélynek érzékelik önmagukat, annyira hogy a hagyományos szülőgyerek
kapcsolat szinte lehetetlen. Olyan spirituális anyaként, aki szeretettel
és megértéssel szeretné nevelni a gyermekét, hamar elértem a
saját lehetőségeim határáig. Ezek a gyerekek minden érzékenységük és
sebezhetőségük ellenére hatalmas belső akarattal és hatalommal rendelkeznek,
és ha arra kerül a sor, fel is használják. Logikusan és magabiztosan
érvelnek, és csupán az a tény, hogy harminc évvel több élettapasztalatom
van, semmit sem jelent nekik.
A pubertáskorig sokszor nagyon kedvesek és ragaszkodóak ezek a
gyerekek, és nagy igényük van az odafigyelésre és védettségre. Azoktól
az időszakoktól eltekintve, amikor unatkoznak, dühösek vagy elégedetlenek,
amikor nem érzik jól magukat a környezetükben vagy a bőrükben
(sokszor vannak köhögéssel orrfolyással járó megfázásaik, hasfájásuk
vagy bőrproblémáik, mint például ekcéma), szeretettel, megértéssel
és türelemmel viszonylag könnyű őket vezetni. Többnyire meglepően
jól meg tudják fogalmazni, hogy mi nincs ínyükre, csak néha vannak
olyan dolgok, amelyeket nem lehet megváltoztatni vagy esetleg
nem szeretnénk megváltoztatni.
Az igazán nehéz időszak sokszor akkor kezdődik ezekkel a gyerekekkel,
amikor elérik a pubertáskort. Ez náluk nagyon korán, többnyire
tízéves koruk előtt megtörténik. Onnantól minden nap valóságos kötéltánccá
válhat, mindennapos veszekedéssé, hatalmi harccá. Anyaként
vagy apaként eljut az ember saját haláraiig megértésének, átérző képességének,
meggyőzőképességének és türelmének határáig. És ha
mindez már nem használ, és végül kimondunk egy; »hatalmi szót«, akkor
is megtörténhet, hogy ennek ellenére figyelmen kívül hagyja. Ilyenkor
néha végtelen, kimerítő beszélgetések következnek, amiben minden
érintett számára elfogadható megoldásokat keresünk. De ezek a gyerekek
olyan okosak, pokolion oda kell figyelni, hogy ne verjenek át. Az a
jó ezekben a végtelen és felőrlő vitákban, hogy az ember maga is,
anyaként vagy apaként, olyan sokat tanulhat belőlük.
Mivel fiatalkoromban olyan sok tiltástól, parancstól és egyéb korlátozástól,
rendelkezéstől szenvedtem, saját gyerekeimnek több szabadságot,
önrendelkezési jogot akartam megadni, és erősebb önértékelést,
mint amivel én útnak indultam. Lehetőleg sok teret akartam engedni
a gyermekeimnek, hogy saját, egyéni tapasztalatokra tegyenek
szert, hogy bízzanak saját teremtő erejükben. Azt akartam, mélyen belül
tudják, hogy saját erejükben és tehetségükben bízhatnak, hogy ne
kelljen félelemből vagy bizonytalanságból alárendelődniük vagy függeniük
valakitől, csak azért, hogy túléljenek vagy társadalmi elismerést
szerezzenek. Azt akartam, hogy tudja, teljesen rendben van, ha valaki
„ más ", mint a többiek, és hogy legyen elég bátorsága és bizalma
a másságának kiélésében, bármi legyen is az a másság.
Nagy beleérző képességgel, sok szeretettel és türelemmel akartam segíteni
a gyerekeimnek, hogy eligazodjanak ebben a nehéz földi életben,
és azt akartam, hogy ismerjék, milyen sok különböző nézőpont létezik,
amelyből egy dolog szemlélhető. Azt akartam, hogy a lányom megtanuljon
más emberekkel szemben toleránsnak lenni, és közben mindig hű maradni
saját igazságához. De ez az én kívánságom, az én elvárásom, az
én elképzelésem volt a belátásról és a toleranciáról. Épp elégszer kellett
elismernem, hogy a lányom toleránsabb, mint én magam.
Evekig volt együtt olyan fiatalokkal, akiket nem lehet épp »jó társaságnak
« nevezni. Állandóan vacilláltam, hogy »ezt el kell fogadnom és
bíznom kell a lányomban« vagy »dühösnek lenni, nem elfogadni, és
félni, hogy elvesztem az ellenőrzést«. Ez nagyon-nagyon kemény időszak
volt, mert a legtöbb dolog, amit mondtam vagy lettem, elutasításra
vagy süket fülekre talált. Ma ezt úgy látom, a lányom így vonta ki
magát a befolyásom alól, hogy ő maga bizonyítsa be, erős és független,
és hogy megmutassa, a gondoskodásommal, félelmeimmel és aggodalmaimmal
totál az idegeire niegvek.
A lányom révén újra és újra megtapasztaltam a saját határaimat: a
bizonytalanságaimat, félelmeimet, elvárásaimat a gyerekkel szemben.
Mindig kénytelen voltam mögénézni az érzéseimnek: Miből fakadnak?
Miért érzem magam olyan nyugtalannak, irritáltnak vagy kihívottnak?
Rájöttem, hogy a saját nevelésemet, mint egy hatalmas koloncot húzom
magam után. Még mindig fogva tartottak azok a normák, amelyeket
gyerekként és fiatal lányként rám kényszerítettek, és amelyek még
egyéni fejlődésemnek sem hagytak játékteret, amelyek azt az érzést keltették
bennem, hogy gyenge, tehetetlen, függő és jelentéktelen vagyok!
Úgyhogy évekig harcoltam a környezet elvárásai, követelései, beavatkozásai
és normái ellen, hogy a lányomnak könnyebb és jobb legyen,
mint nekem volt. De nem könnyű állandóan harcolni a társadalommal
és a környezettel. Mindegy, hogy óvoda, iskola vagy sportegyesület, a
gyerekek sajnos ki vannak szolgáltatva egy rendszernek, amely a nyomásra,
versenyre, rivalizálásra és sokszor a manipulációra épül. Ezért
a gyerekek nem tanulják meg, hogy egymással és egymásért dolgozzanak,
hanem csak egymás ellen. Megtanulják, hogy megvédjék magukat,
hogy kijátsszák, befeketítsék és kihasználják egymást.
Szívből kívánom, hogy ez egy nap megváltozzon. Az indigó gyerekek
következő generációja, akik most születnek, járuljanak hozzá ahhoz,
hogy az emberek a jövőben már ne kijátszák egymást és harcoljanak,
hanem támogassák és segítsék egymást. A lányom most 18 éves -
papíron -felnőtt, vége a pubertáskornak, az érettség új szakasza kezdődött
el, és ezért szívből hálás vagyok!"
7.2. Új projektek: Free The Children
Sok példa van olyan gyerekekre, akik túllépnek minden határon, és
már korán felfedezik életfeladatukat. Gyerekek, akik tizenkét évesen
saját számítógépes céget alapítanak, akik kiállnak osztálytársaik mellett
és valódi szociális munkát végeznek, vagy egészen rendkívüli gyerekek,
amilyen például Craig Kielburger is.
Craig Kielburger most tizenhét éves. Kanadában él, és ő alapította
meg a „Free the Children" nemzetközi gyermekmozgalmat. A szervezetnek
több mint húsz országban vannak tagjai, az a küldetésük és jövőképük,
hogy az egész világon megszabadítsák a gyerekeket a szegénységtől
és kizsákmányolástól. Arra bátorítanak fiatalokat, hogy legyenek
közösségük vagy népcsoportjuk nemzeti vagy nemzetközi vezetői,
hogy részt vehessenek ebben a küldetésben.
Craig tizenkét évesen kezdett intenzíven törődni más gyerekekkel,
miután egy pakisztáni gyerek meggyilkolásáról olvasott. Ezt a gyereket
..rabszolgaként" eladták, hogy szőnyegszövőként dolgozzon. Craig öszszefogott
barátaival, és így jött létre egy hatalmas hálózat, amely a gyerekek
jogaival törődik. Craig sokat utazik szerte a világban és felkeres
olyan gyerekeket, akik nyomorban élnek. Előadásokat tart, mindenhol
projekteket alapít, síkra száll az érintett országokban a jobb életkörülményekért,
és nagy sikereket ér el a szervezetével. Néhány projektje
például: iskolák vagy gyermek-rehabilitációsközpontok megnyitása,
vagy új bevételi források teremtése szegény családok számára, hogy
meg tudják szabadítani gyermekeiket a veszélyes munkáktól.
A szervezet sok programot is életre hív, amelyeknek az a céljuk,
hogy nemzetközi szinten kapcsolatba kerüljenek gyerekek és fiatalok.
Megpróbálja- sokszor sikerrel -, megnyerni az ipari szektort, hogy bizonyos
gyerekmunkával kapcsolatos törvényeket betartson. Kormányokat
győz meg róla, változtatni kell a törvényeiken, hogy jobban
védjék a gyerekeket a kizsákmányolás és a gyermekprostitúció ellen.
Az elmúlt években Craig hihetetlen nagy publicitást kapott a médiában.
A CNN Amerikában és Európában egy hatvan perces filmet mutatott
be róla, és könyvét („Szabadítsátok meg a gyerekeket") számos
nyelvre lefordították. Ez bizonyára jó példa szülőknek és gyerekeknek,
milyen következményei lehetnek, ha engedjük gyermekünknek, hogy azt tegye, amit akar, és amit tennie kell.
|